Ultra Trail du Mont Blanc - 2019

Ultra Trail du Mont Blanc - 171,6 km / 10070 m D+
(own measurements: 176.84 km / 9780 m D+)

I chased a dream for 10 years. That is a long time in the manner of developing an idea, a desire. I can frankly phrase it this simple: I had never been waiting for anything in my life as long as for the UTMB.

The question is fair, why I did not try to enroll earlier. But it’s complicated. There’s way too many factors that has to be right for one to be on that special start line.

I remember an advice that I had been given around 2010 about the UTMB races: “there’s shorter races in Chamonix to try...” Well, not for me. Going incomplete circles around Mont Blanc or around anything for that matter, is contraproductive, or even - in a way - useless in my eyes.

But let’s fast forward to December, 2018. Finally, the time has come. As usual, the pieces of the puzzle randomly fell into their place. My name was on the list for 2019, full distance, the whole deal. As I never had the pleasure to do anything simply, the months of the preparation happened to became the toughest time of my adult life. I balanced a full 9 to 5 job job and a masters graduation process, along with a PhD application process, and the organization of my wedding. I simply had no time for training. As the summer evolved, I put my faith into my muscle memory, and into my willpower, that had been induced by the 10 years of  craving I had for this race. 6 days before the race, the ambulance rushed for me, as I had a serious case of indigestion. I was fortunate, that nothing major happened, only I was damn weak during the last days before the race. In ultra distances however, nothing is carved into stone. Only a few things certain at the start, the rest is developing as the race does.

30^th of August, 2019.

5:30, Friday afternoon,

Chamonix - Place du Triangle de l'Amitié.

Moments before the start

I’m having goosebumps, as I stand in the steadily mizzling rain. 2700 people are packed around me, everyone at the peak of months, if not years of serious training. The most famous ultra-trail race in the world is about to start in 30 minutes.

French, then English speech comes from the organizators about the importance of the sport, and how it holds together nations, continents, cultures, and religions, and brings peace into our world. The excitement and the impatience of the crowd is perceptible.

Vangelis comes, the small square is filled with the epic masterpiece from the Conquest of the Paradise. I suddenly start crying, my tears are running down on my face.  All the waiting, the stress of this year, and the many ones before as well are exiting through my tears, and I can’t stop it, I just let it flow. The whole deal is so inspiring, so unearthy. Then we are suddenly off. I can’t run, we are just walk along in the beginning.

Then we start to jog. A warm-up session, the first 8 kilometers. Then comes the first climb, just a reminder of what we are signed for. From the top, I see the first sunset of the race, and the view of the Aiguille du Goûter in the distance. 

Sundown from the Le Prarion

Then down to Saint-Gervais (21 km/955m D+). The streets are absolutely packed. I guess everyone is out, the whole village. The atmosphere is electric. We are soon plunged back into darkness, and climbing slowly ever higher. Later comes another village, Les Contamines (31km/1580m D+). I feel weak and overwhelmed. After the village, the slope gets steeper though, and I feel more alive by the minute. After La Balme I start to find my place in the crowd, and got my mind set to the task. On serious alpine terrain, at night, with one single purpose. Hours into the race I finally became focused. One would say I got myself warmed up, after 40 kilometers. The downhill to Les Chapieux  is technical and care is needed not to make a mistake. Unfortunately I’m not that careful apparently. Near the village, already on safe ground my ankle twists in a hole on the side of the road. It’s a simple twitch, I can correct the movement somewhat, but only to end up my knee twisted instead. Never happened like this before. The pain is excruciating, and a blunt wake-up call in silence of the night.

Carefully I descend further down to reach the CP, and take a little rest after the obligatory equipment check (50,1km/2910m D+). After a brief streching, I get seriously cold, so I must continue into the darkness. The pain remains with me bluntly, but not distracting me on uphills. Slowly I find rhythm again, and climb seemingly effortless and fast - in fact faster than all the others around me in the last 500 vertical meters to Col de la Seigne (60,4km/ 3870m D+). There’s a heli passing with the television crew on board, filming the participants, and the sunrise above the col, as the beams of light floods the ground, and embraces us. The beauty is heart-warming, and the arrival of the new day is most welcome.

Sunrise at Col de la Seigne

Then comes the little and unexpectedly rugged circle around the le Pyramides Calcaires. On the way down to Lac Combal my knee start to hurt again, and I slowly losing speed. As a consolation, the scenery is mind-bendingly beautiful. The next downhill to Courmayeur is so steep, my knee hurts more openly then ever – I am actually in serious pain by the time I reach the town (80,1km / 4600m D+). But there’s absolutely nothing to do. I am only halfway.

The mighty spire of the Aiguille Noire de Peuterey. The level surface in the foreground is the morane of the Miage glacier.

The italian Val Ferret, with the Grandes Jorasses guarding it from above.

Gathering strom clouds at Arnouvaz

After yet another world-class depot service at the CP, I leave the town behind under the burning hot sun. Up-up and up again, to the Bertone Hut (84,9km/5416m D+). I’m in pretty bad shape, starting to doubt my chances to finish. Sun continues to burns all the way to Bonatti Hut (92,3km/5696m D+) and further on, but the route leads through the most amazing scenery still. Down to Arnouvaz (97,4km/5801m D+) my knee problem seem to stabilizes: I’m in pain, but I can surpass it if I walk carefully, and watch every step ahead. I am way behind my pre-set schedules, in fact even the cut-off time is quite close. At the beginning of the third monster-climb of the route - up to the Grand Col Ferret - my achilles starts to hurt on my other leg - I guess it comes from the unbalanced loading I am giving to my legs since last night.
Clouds are gathering since I left the Bonatti Hut, and finally it reaches a breaking point: an enermous  roaring crack of thunder marks the next obligatory equipment check. The storm looks like rushing down from the Grandes Jorasses itself with a single purpose of bury us all into darkness. The wind is picking up speed with every passing second, then comes another crack, and rains and hails like there’s no tomorrow. I can barely fit my raingear on time. Many participant are fleeing back down to the valley, as the lightning starts to flash around us. Few of us continues as fast as humanly possible after 100k on steep uphill, only to keep our bodies warm. To our surprise, the Col comes soon enough, as well as the thunderstorms’ end (102km/6555m D+). 

Grand Col Ferret (2490 m), after the storm. 

The downhill into Switzerland is again a walk for me, and a rather slow one. My shoes are soaking wet, so there goes another comfort. The remaining 68 kilometers in wet shoes is awful lot anywhere, let alone high in the Alps. At this point comes the second sunset, only to find me miserable, soaked and cold somewhere high up in the Swiss Alps. While the darkness completes itself around me, I’m doing some calculations with my speed and the remaining road ahead. I think I'll be just fast enough to keep myself ahead of the CP-cut-off times. But there’s no way I am quiting. Well before the start I made up my mind, that I won’t stop trying to finish no matter the discomfort, the sleep-deprivation, or even the pain itself. I prepared my mind to be ready when it comes. And it’s here, on full throttle at the edge of the second night.  

To top that, the next village, La Fouly just never comes. When it finally does (111,7km/6753m D+), it’s so damn cold in the darkness, that I have to take on literally all the garments I’m carrying. Then up to Praz de Fort I sleep a lot during walking, but it’s not really productive for either activity. Finally Champex comes (126km/7320m D+), but I’m still way behind my schedule.
I balance at the very edge of something miserable all the way till Trient. It’s the deepest hell of the second night, the terrain remains unforgiving as ever, and I’m still in pain, only now I’m fighting my mind that wants to shut down the system and go to sleep. All I can do is stay awake and move forward. Even fueling loses it’s priority, I’m totally going on sheer fat for a while.

The village of Trient is a heart-warming sight. Slowly the sun comes up, and the first time since the thunder I’m not that cold anymore. I manage to do a rather fast climb out of Swiss territory, followed by a very slow and painful downhill to Vallorcine, France:  the last village to cross before the end  (153,2km/9070m D+). The sun shines through some serious-looking clouds, carrying the threat of another thunder while I leave the village, but that proves to be a false alarm. Every single person I meet cheers and encourages me, which is still absolutely epic. 

I literally jump on the last climb to give it all I have left, but I loose every power little above the half-way mark after 15 minutes in or so. There not much left in my body. My mind insists not to lay down on the ground, so I have no choice. The last top, la Téte au Vents greets me yet again with the colossal sight of the Mont Blanc massif, her glittering white crown unbelievably high above the valley. Down at the bottom is still not Chamonix though, but Argentiére, which means I still have a long way to go, and not exactly just down the hill. The next good 3 kms till La Flegére (163,8km/9943m D+) gives me the last kick, it’s boiling hot under the sun, I even run out of water for the first time in 40 hours.

Chamonix, under the shade of Mont Blanc

On the way down at the actual last slope I try to push it a little a few times, but my knee firmly declines my efforts. At one point I got my phone out to check how far is the valley bottom, only to drop it down accidentally 20 meters into the pinewoods – I had to scramble down a steep slope to retrieve it, took at least 10 minutes.

But all that is not important anymore, as everything get washed away by the blissful feeling when I got a glimpse of the first paved road, then the first house. Finally, just like in a dream, I’m pushing on through the streets of Chamonix. People cheering, saying my name, like I wasn’t the 1200^th person already...It’s so inspiring.

My wife waits for me at the last bridge crossing, at the Av. du Mont Blanc and greets me with a huge smile. I don’t think I’m aware of my surroundings at all. We change a few words, and cross the bridge together. I’m not sure if she is allowed to run the end with me, so I say goodbye for a few more minutes, and I get myself together  to jog the last few hundred meters along the high street of Chamonix, between the cheering crowd. I’m in tears by the time I reach the statue of Balmat, turning left and right on the crowded streets. Then comes the last turn, and I head for the gate. And just like that, it’s over. Loitering there for a little while, and savouring the moment, then I oblige to my body and get out of the way to sit for a while, by the shade of the trees, chatting and drinking cold orange juice with my wife.

The elevation profile of the course

Sitting under the shady trees, looking at the other finishers, and just soaking in the atmosphere of this legendary venue - I felt a whole coctail of emotions. Only thing was sure that deep down a whole dam just broke in my heart. In a way, completing such a dream is always a great responsibility. It carries the future possibility of even greater plans and dreams to come. That is what happened with me, what I just did right there at the Place du Triangle de l'Amitié under the gathering clouds on one sunday afternoon.

The Aiguille du Midi, seen from Chamonix

The classic distance of the UTMB holds the proud title as one of the toughest 100 miler races with a good reason. The route is scenic, epic, and unbelievably beautiful, but at the same time cruel, too. It punishes, rewards, teaches, not necessarily in that order. 

There's no proper way to prepare for that terrain and those conditions anywhere else outside the Alps. In general above avarege alpine training is a must, and coming from a generally flat country with no sizeable mountains like I do it's quite hard to come by.  

I'm not gonna oversaturate the reality, I honestly ruined my legs for a month at least, but I was prepared for that possibility. I decided way before the race what sort of risks I am willing to take while on the course, and that was still easily within range. On the 'last' 120k my injury was a main bottleneck of my movments, even so on the last 75k both of my legs were affected. To top that, the thunder and that soaked feet I recieved as a goodbye present from Italy, was just the cherry on top.  

Apart from those, I had no trouble refueling most of the times, as I settled for the basics. Fresh bread, cheese, some salami and a cup of broth to wash it down, with an occasional orange as dessert. Nothing fancy stuff, but I passed the last 75k from Arnouvaz with good digestion, without problems at this end of my system. After sunday evening's dinner in Saint Gervais, I finally blacked out around 9pm, after being awake 62 hours straight from friday morning.

To say I was not fast, is an understatement. I finished at the very end of the field, leaving only an hour in the cut-off time. It was not glorious, nor pretty, but it felt so good most of the way, just to be there, up in the mountains, participating in this epic event. I was so delighted to be a part of all this, to be up there between those legendary mountains, to see all those new places, and to battle with my limits once again.  

A huge thanks must go to each and every single individuals who supported me on this journey, but first and foremost my wife, who took on this journey with me and supported me all the way, even crossing half of Europe twice in a week, to help me chase down my dream. And obviously a ton of thanks going to Julbo, for providing the bib, and for the greatest sunglasses to wear on the road. 

daniel

Highlights-video of the event

For the gear-fanatics: 

Sunglasses: Julbo Aero - UTMB edition

Vest: Black Diamond Distance 8

Poles: Black Diamond Distance Carbon Z

Shoes: Hoka One One Mafate Speed 2.

Watch: Suunto 9 Baro

Torches: Black Diamond Spot on the first, and  Petzl Nao+ on the second night.

Clothes: Icebreaker pants and tops, Compressport and Lorpen socks, Eider raingear. 

UTMB 2019

Ultra Trail du Mont Blanc - 171,6 km / 10070 m szint 
(saját mérés: 176.84 km / 9780 m szint)

10 évig kergettem egy álmot. 10 évig fejlődött bennem a gondolat, és az elhatározás. Bátran kijelenthetem, hogy életem során semmit nem vártam még ilyen hosszú ideig. Jogos persze a kérdés, de sok különféle ok együttese kellett ahhoz, hogy hamarabb nem jutottam ki erre a versenyre. Emlékszem élénken egy tanácsra, amit kaptam 2010 körül, idézem: “...van ott rövidebb táv is...”. Az lehet, de nem nekem. Az UTMB egy és megmásíthatatlan, félköröket menni a Mont Blanc körül (vagy bárhol tulajdonképpen) kontraproduktívnak hat a szememben. Végül elérkezett az idő, szokásosan a körülmények szerencsés összejátszásának hála. A nevem felkerült a listára 2019-re. Szintén papírforma szerint a felkészülés hónapjai életem egyik legbonyolultabb időszakává váltak. Természetesen nem tudtam eleget készülni, a nyár előrehaladtával bizalmam izommemóriámba, tereprutinomba, és a sok év vágyakozása által gerjesztett akaraterőmbe helyeztem. 6 nappal a verseny előtt mentő jött hozzám, olyan heves gyomorrontást kaptam. Szerencsére azonban ultra távokon semmi sincs megírva. Néhány dolog biztos csupán a rajtban, azonban a teljesítés ténye és mikéntje semmiképpen.

2019 augusztus 30, péntek este 5:30. Chamonix - Place du Triangle de l'Amitié.

A rajt előtti percek

Libabőrösen állok a szemerkélő esőben. 2700 ember zsúfolódik körülöttem, mindenki hónapok, ha nem évek felkészülésének csúcsán van. A világ leghíresebb terepultra versenye 30 perc múlva elrajtol. Francia majd angol beszéd hangzik el a sport fontosságáról, arról, hogy miképp fog össze nemzeteket és kontinenseket, és hoz békét közénk. Az izgalom és a türelmetlenség lóg a levegőben. Ideje becsatolni az öveket. Hepehupás út következik.

Vangelis felhangzik, betölti a teret a szerző epikus darabja, a Paradicsom meghódítása. Azon kapom magam, hogy folynak a könnyeim, és tehetetlenül tűröm. Az egész év, minden feszültség, bizonytalanság, a felkészülés kérdései, és egyéb nehézségek, és temrészetesen az évtizedes várakozás...a rajtban állva mind kiengedem. Az egész olyan megindító, olyan túlvilági. 6:00-kor elindulunk, mikozben a zene még szól. Futni nem lehet, csak sétálok az elején. A kordonok mögött sok nézőnek szintén könnyes a szeme, de mosolyogva bíztat mindeki, tapsuk adja az alaphangot.

Rövidesen kocogni kezdünk. Bemelegítés, az első 8 kilométer a szomszéd faluba. Onnan indul az első mászás, csak hogy emlékeztessen miért is vagyunk itt. A nyeregből látszik a naplemente, a távolban a Mont Blanc sötét bástyája, az Aiguille du Goûter ragyog a lemenő nap fényében.

Naplemente a Le Prarionról

Óvatos lejtmenet következik Saint-Gervais-ba (21 km/955m D+). Az utcák tömve vannak, az egész város kivonult. A légkör fenomenális. Rövid idő után azonban visszavetődünk a sötétségbe, és irány az emelkedő. Les Contamines a következő falu (31km/1580m D+). Lassúnak és gyengének érzem magam. Az emelkedő meredekebbre vált a falu után, és életkedvem lépésről lépésre visszatér, ahogy felérünk a nyílt alpesi küzdőtérre. La Balme után már szinte vágyom az emelkedőt, de egy roppant lassú sor kígyózik fel a hegyre, nincs lehetőség sietni. A Croix du Bonhomme (44,9 km/ 2910m D+) nyergéből lefelé technikás út vezet Les Chapieux-be (50,1km/2910m D+). Figyelem is lépteim, nem akarok hibázni. Már egyenletes talajon aztán mégis mellélépek, de kimozgom, cserébe a térdem ficamítom ki. Soha nem történt még így ilyesmi. A fájdalom ébresztőként hat hajnali hidegben. Leérek a faluba, a kötelező felszerelés ellenőrzés után felteszem kicsit a lábam. Hamar hideg lesz ülni, és egyébként is vár már Olaszország.
A falu felett ahogy meredekebbé válik az út, úgy találok apránként újra ritmust, és az utolsó 500 szint már kellemes, előzgetésekkel telik a nyeregig.

Napkelte, Col de la Seigne

A Col de la Seigne (60,4km/ 3870m D+) ellenőrzőpontján átlépem az olasz határt. Helikopterből fimeznek minket, miközben a kelő nap játszik a gleccseren, és a völgyben megülő párán - leírhatatlanul szép. Hálás vagyok a fénynek, egy kellően nehéz éjszakát zár le. Rövid átvezető után következik a Pyramide Calcaires nyerge. Váratlanul durva morénán ténfergés zajlik néhány kilométeren át. A lefeléken a térdem kezét magasra emelve jelzi hogy ez azért bizony nem kellemes. De a látkép félelmetesen gyönyörű kárpótlás. A kellemetlen meredek lejtmenetben Courmayeur (80,1km / 4600m D+)felé realizálom csak, hogy a térdem már egyértelműen akadályoz a lefeléken. De nem tehetek semmit, még több mint a fele hátravan. Ideje harcolni.

Az Aiguille Noire de Peuterey piramisa a háttérben. Az egyenletes sík a hegyek előterében a Miage-gleccser morénasánca

Az olasz Ferret völgy, a távolban a Grandes Jorasses

Arnouvaz, gyülekező fellegek

Brutális emelkedő következik a déli napsütésben a Bertone házhoz (84,9km/5416m D+). A nap feketére éget minket a folytatásban is a Bonatti házig (92,3km/5696m D+) 2000 méter felett hullámozva, miközben a Grandes Jorasses felhő koronázta égbe nyúló falai röhögnek rajtunk a Val Ferret másik oldaláról.  Arnouvazba (97,4km/5801m D+) ereszkedve a térdem stabilizálódni látszik, fáj ugyan, de nem jobban. Ha kényelmesen gyaloglom, talán nem lesz nagyobb gond. Sajnos azonban a Grand Col Ferret felé mászva a másik lábam achillesze kezd fájni, feltételezem megelégelte, hogy a bal térdem óvva a jobb lábam terheltem erőteljesebben órák óta. És ha ez még nem lenne elég, egyszer csak megdörren az ég. A Jorasses falai felhőben állnak, onnan csap le a vihar ránk. A reccsenő mennydörgések véget nem érő visszhangja a gleccserek felett borzongató. Ömlik, előbb az eső, aztán a jég. Cikáznak a villámok. Nyílt térszínen fedezék nélkül 2300 méter magasan ez nem kifejezetten segít elérni a teljes lelki nyugalmat. De nincs más út, csak felfelé, és reménykedni hogy a villámok találnak valami mást célpontként. A nyeregbe érve eláll az eső (102km/6555m D+). A lejtmenet Svájcba séta, ráadásul a sárban a térdemmel elég lassú fajta. A cipőm teljesen átázott,így ez a komfort is elúszott. 68 kilométer kemény alpesi terepen vizes cipőben roppant hosszú.

Grand Col Ferret (2490 m), vihar után. 

A völgyben aztán La Fouly (111,7km/6753m D+) soha nem jön el. Hideg van, ideges vagyok a lassú haladás miatt, és jön a második éjszaka alvás nélkül. Praz de Fortig alszom menet közben, de hamar felismerem hogy ez egyik tevékenységet sem segíti túlzottan. Nagysokára eljön Champex-Lac (126km/7320m D+). Bőven tervezett időn kívül. A következő 16 kilométerről nem akarok beszélni, nem vagyok rá büszke. Sötét volt, lassú, és fájdalmas. Folyamatosan hadban álltam az elalvással. Ezt követte egy feléledt, lendületesebb mászás Trientből a Les Tseppes-re, majd egy korábbról megismert tempójú lejtőzés Vallorcine-ba (153,2km/9070m D+). Ez az utolsó falu. Chamonix itt húz már nagyon.

Az utolsó mászás a La Tête aux Vents oldalában nehezebb volt mint vártam, elfogytam a kétharmadánál. Próbáltam küzdeni, de a hosszú órák óta tartó fájdalom nem hagyott sok mozgásteret. Az elmém vitt fel, lassan, de határozottan. A tető után próbáltam gyorsulni La Flégére-ig (163,8km/9943m D+), de túl sok volt a lefelében a felfelé, és köves, gyökerekkel nehezített ösvény vezetett a hegyoldalban. Felfelé az achilleszem miatt, a lefelé a térdem miatt nem lehettem gyorsabb. A látvány azért kárpótolt kissé. Alant balra Argentiere község, felette az Aiguille du Dru, előrébb a hegy alatt Chamonix, felette pedig a Mont Blanc büszke fehér sapkája a verőfényben.

Chamonix a Mont Blanc árnyékában.

La Flégére után az utolsó lefelén sem tudtam gyorsabb lenni, de mivel időm volt még, inkább megpróbáltam élvezni az árnyékot adó fenyves illatát, a patakok hangját, az alkalmanként szembejövő kirándulók bíztatását. Időtlenségben haladtam lefelé, de végül csak elértem a város szélét. Itt már többen voltak, a rajtszámról leolvasva a nevemen szólítottak, bíztattak, tapsoltak. Pont mint az előttem elhaladó 1200 résztvevőnek tették. Kitartásuk ámulatba ejtő.

Feleségem várt a Place du Mont Blanc-on a hídnál. Büszkék voltunk és boldogok. Átkeltünk együtt az Arve folyón, és megegyeztünk, hogy majd a kapu mögött találkozunk. Az utolsó fél kilométert is nekem kell egyedül megtennem odáig. Összekapartam magam, és elfutottam a kordonsor között a célkapuig. Tele voltam érzelmekkel, bár az arcomon ez nyilván nem látszott, de mélyen odabenn egy teljes gát szakadt át. Realizáltam, hogy megcselekedtem amit 10 éve szerettem volna. Egy ilyen volumenű álom végére pontot tenni nagy felelőséggel jár, és magában hordozza az eljövendő grandiózusabb, elrugaszkodottabb vágyak lehetőségét is. Gyakran egy ilyen cél teljesítésével rögtön be is fogadjuk a csíráját az új, nagyobb, vadabb álmoknak. Velem is pontosan ez történt, ott helyben a kapu alatt a Place du Triangle de l'Amitié kövezetén, a halványszürke felhős ég alatt egy nyárvégi vasárnap délutánon.

Az UTMB klasszikus távja teljes joggal birtokolja a világ leghíresebb és egyik legnehezebb terepultrájának megtisztelő titulusát.  Az útvonal gyönyörű, és kíméletlen. Büntet, ajándékoz, tanít, és jutalmaz, és nem fetétlenül ebben a sorrendben.

A terepviszonyokra nem lehet igazán hazai keretek között felkészülni, de ez csak az egyértelmű közlése, nem újdonság. A lábam tönkretettem úgy egy hónapra, de erre a lehetőségre fel voltam készülve. Jó előre elhatároztam magamban, hogy milyen szintű kockázatot vagyok hajlandó vállalni a teljesítés érdekében. Ez így még bőven belefért. Tulajdonképpen 120 kilométeren át akadályozott a sérülés, az utolsó 75 kilométeren mindkét lábam vonatkozásában. Ehhez járult hozzá, hogy a viharban szétázott talpam sem köszönte meg a még onnan hátralévő 70 kilométert,  Az evéssel szerencsére nem volt gondom, bár elég ridegtartásra álltam be a pontokon, bevált csapaton ne változtass alapon. Friss kenyér, helyi sajt és szalámi (a falvakra jellemző helyi termékek), illetve 1-2 deci meleg leveslé öblítésnek. Narancs desszertnek. Tulajdonképpen Arnouvaztól az utolsó 75 kilométert így tettem meg, jó gyomorral.
Az alvással célbaérés után estig kibírtam, végül 21 óra körül, 62 óra ébrenlét után tértem nyugovóra.

Őszinte köszönettel tartozom mindenkinek aki támogatott ezen a hosszú úton; elsősorban és legfőképp természetesen feleségemnek, aki nélkül ez így nem jöhetett volna létre, és akinek áldozatkészsége és türelme példaértékű. Hatalmas köszönet jár továbbá a Julbo csapatának, különösképpen a cég sportmarketingjének (ez itt a reklám helye) a bib biztosításáért, és amiért a bolygó legszuperebb szemüvegét viselhettem az út során.

Összefoglaló videó az idei eseményről

Mátra 115

Minden évben bajban vagyok az írással a Mátra 115 után. Ezen már meg sem lepődöm. Egyszerűen nehéz szavakba önteni a gondolatokat. Azt a rendkívül intenzív huszonsok órát, a rengeteg élményt, társaságot, figyelmet, ételt, italt, törődést, szurkolást, jó szót, és persze a fantasztikus tájat.

Nehéz út vezet Gyöngyöspatára. Sőt, fájdalmas is. Az érzés azonban, amikor az utolsó hegyről döngetsz a cél felé, és a torkod összeszorul, mert tudod hogy megcselekedted amiért jöttél, amire vágytál, amiért küzdöttél éjjel-nappal…az több mint maradandó. Megcselekedted, és élményekkel, emlékekkel, tapasztalatokkal gazdagon mégy haza, és éled tovább az életed. Ami azért már nem ugyanolyan, mint múlt pénteken volt.

...A kisnánai vár sziluettje az éjfekete ég előterében, miközben bezárod a sátrad péntek este. A reggeli pakolás, készülődés furcsa szertartása. A rajt pillanata, amikor meglódul a tömeg. A mászás a Kékesre, az első, és a legnagyobb, miközben ráeszmélsz, miért is vagy itt.

Parádsasvárról visszanézni a Kékes büszke csúcsára. Túl lenni a galyavári körön. Mátraházán az emberek forgataga, és az érzés, hogy mennyire nem vágysz közéjük, nem tudsz velük azonosulni. Az év első dinnyéje Lajosházán. A végtelen, de kellemes szentimrei felfelé. A lemenő nap színei Ágasvárról. Szinte vakon menetelni, minél tovább jutni lámpa nélkül. Megérkezni Hidegkútra, hallani messziről, ahogy a gyerekek kiabálnak be a házba hogy ’befutók!’

Aztán elindulni Hidegkútról, mert a neheze csak ott kezdődik. A Sóbánya-patak meredélyén feltámadó szél, ami mosolyra görbíti az arcod, és jelzi, hogy már közel a gerinc. A kelő Hold a Horka-tető tisztásáról. A taps, amit Diós-pataknál kapsz. A János-vára röhejesen meredek emelkedője. A Havas csúcsa előtti 50 méter, amikor az út már nem emelkedik tovább, de a pontot még nem látod. Ahogy a Kávára felfelé simogatja a lábad a térdig érő fű. Az álmosság húzása, ami csukja le a szemed, az agyad, de Te csak küzdesz ellene. A Tót-hegyes vad, köves kataklizmája. A Világos-hegy panorámája, és a Mátra csúcsainak ölelése. Az utolsó lemenet a Havasról, a cél vonzása, és a teljesség érzése.

Sajnálom, hogy csak eddig járhattam hegyeidet, völgyeidet, erdőidet. Jövőre visszatérek, ígérem...

Köszönöm a végtelenül motiváló és szórakoztató társaságot Annának és Gábornak, és köszönöm a rendezést mindenkinek: a mérhetetlen mennyiségű beletett energiát és időt. Hatalmasak vagytok.

 

Vérkör 77 - Instant tt a Vértesben (www.verkor.hu)

          Amióta kiírték az eseményt, gondoltam rá hogy el kellene indulni. Szeretem is a Vértest, ismerem is a Vértest, és olyan szép az egész. Valahogy sosem jött össze mégsem.

          Átmozgatás, felkészülés jelleggel indultam, április utolsó vasárnapján. Volt egy 12 órás, és egy lassabb időtervem, de az egész nem a hajtásról szólt, a gyalogos szintidőt választottam, és kirándulni indultam. Őszintén, én bírom a meleget, és készültem is hogy az lesz, de ez az április végi idő még így  is meglepett.  

          Nyugodt és csendes volt minden Oroszlányban reggel. Jó a parkolóhely, a rajt is egyértelmű. Pár kilométer aszfalt az elején, felvezetésnek. Dózerutak, fiatalos erdő, és homok Somlóig. Utána az első felmenet. Rengeteg őz nehezményezi a reggeli zargatást. A Vértesben mindig azt szerettem, hogy igazán kevesen járják. Ennek ellenére általánosságban jók az utak és a jelzések. A szintek óvatosak, felfelé is kellemes szinte mind, pont annyi, hogy változatos legyen, de nem olyan meredek hogy megizzasszon. Kocogtam néha a lejtőket, de csak ahogy jólesik. Az erdő mindenhol gyönyőrű, annyira kora nyári, hogy szinte megtévesztő.

          Majdnem zavart, hogy senki nem jött szembe sehol, amikor rájöttem hogy ez igazából így jó. Pár perccel később a Fáni-völgyben aztán rátaláltam a tavaszi turistaáradatra, de ez szerencsére csak átmeneti állapot volt. Csákvárra érve már befűtöttek az égiek, és a vizem is fogytán volt. Ráadásul az alighanem-lukas-de-nem-is-ereszt-jó-ez-még ivózsákom valójában mégis ereszt. De csak a zsákban, menet közben. Ez adott egy furcsa strand-érzést, mert végig tocsogott a hátam. Szerencsére nem annyira folyik, hogy égető legyen a vízhiány rövidúton, csak úgy moderáltan szivárog. Leszólítottak a vadászkápolnánál, logolás közben a ponton. Hittéríteni próbáltak, én meg – vesztemre - türelmes ember vagyok. Segond, gondoltam addig harapok valamit és nyújtok. Miután elszabadultam, pihenten, gyorsan vágtam át a városkán. A fennakadással értékes perceket vesztettem. A meleg itt már egyértelműen nem áprilisi volt, az újratöltött vizem pedig ittam mintha nem is lenne más dolgom.

          

          Gánt előttre elkészültem, kevés volt amit ettem, és éreztem hogy ezzel valamit tenni kell, de gyorsan. A faluba futva érkeztem a lejtőn, és a vendéglő pultjánál álltam csak meg. Egy kólát kérek, de már lenn is van mire jön a visszajáró. Utána mosakodom a közkútnál, amit egy Mercedes terepjárós család enyhe sajnálattal végignézett. Hosszú volt a faluból a kifelé, és meleg, aztán poros is. A Géza-pihenő felfeléje már hűs erdőben, akadálymentesen telt. A futásról eddigre leszoktam, úgy gondoltam inkább hagyom másnak, én csinálom azt amihez talán jobban értek. Összeszedtem magam, aprókat ettem, és a gyomrom fogadta. A pont sosem jött el, és mikor mégis, már térerő nem volt. A logolás itt is, mint a Gém-hegyen keserves, 500 méterrel később sikerült csak. AZ út azonban továbbra is kellemes, magányos. Mindszentpuszta előtt a teljesítménytúra feltételes pontja még mindig rejt kólát, azt aljas módon megvámoltam.

          A „Csáki-rostélyos” egy kellemes völgyecske, amiben felfelé lehet üveghangon gyalogolni. A tetején a jelzett útra hajigálva nyesedék, apró gallyak, ágak. Ezúton is köszi. Véletlenül senki nem lehet ennyire undok. Kőhányás lassan eljött, közben már dörög az ég. Iható a nem ivóvíz, de csak széntablettával. Nem fogyasztáskor kell hozzáadni, elég otthon, pár órával később.  Kibontakozó zivatarban hagyom el az aszfaltot Gesztes felé, a sűrű erdő azonban permetté gyengíti az esőt, ami így roppant kellemes. A pont hamar megvan, az utolsó.

          Innen gondoltam futok kicsit, mert lefelé visz az út, meg a vége is közel már. Könnyedén kocogtam, bár egy idő után az egyenesben nem volt annyi lejtése az útnak, hogy indokolja a futást. Majk előtt utolértem a másik aznapi teljesítőt, aki még Csákváron hagyott le. A célig már együtt haladtunk lényegében. Kicsit lehetett volna hajtanom a 12 óráért, de nem éreztem értelmét valahogy. 

A célban érmet választottam, a postaládás megoldás egyszerűen nagyszerű. Az egész rendezvény flottul van megkonstruálva, minden elismerésem. Biztosan visszatérek még, úgy érzem maradt nekem benne még egy-másfél óra kényelmesen. Köszönöm a lehetőséget:

Strava link: https://www.strava.com/activities/1539526070