Wednesday, 18 September 2019

UTMB 2019


Ultra Trail du Mont Blanc - 171,6 km / 10070 m szint 
(saját mérés: 176.84 km / 9780 m szint)

10 évig kergettem egy álmot. 10 évig fejlődött bennem a gondolat, és az elhatározás. Bátran kijelenthetem, hogy életem során semmit nem vártam még ilyen hosszú ideig. Jogos persze a kérdés, de sok különféle ok együttese kellett ahhoz, hogy hamarabb nem jutottam ki erre a versenyre. Emlékszem élénken egy tanácsra, amit kaptam 2010 körül, idézem: “...van ott rövidebb táv is...”. Az lehet, de nem nekem. Az UTMB egy és megmásíthatatlan, félköröket menni a Mont Blanc körül (vagy bárhol tulajdonképpen) kontraproduktívnak hat a szememben. Végül elérkezett az idő, szokásosan a körülmények szerencsés összejátszásának hála. A nevem felkerült a listára 2019-re. Szintén papírforma szerint a felkészülés hónapjai életem egyik legbonyolultabb időszakává váltak. Természetesen nem tudtam eleget készülni, a nyár előrehaladtával bizalmam izommemóriámba, tereprutinomba, és a sok év vágyakozása által gerjesztett akaraterőmbe helyeztem. 6 nappal a verseny előtt mentő jött hozzám, olyan heves gyomorrontást kaptam. Szerencsére azonban ultra távokon semmi sincs megírva. Néhány dolog biztos csupán a rajtban, azonban a teljesítés ténye és mikéntje semmiképpen.

2019 augusztus 30, péntek este 5:30. Chamonix - Place du Triangle de l'Amitié.
A rajt előtti percek
Libabőrösen állok a szemerkélő esőben. 2700 ember zsúfolódik körülöttem, mindenki hónapok, ha nem évek felkészülésének csúcsán van. A világ leghíresebb terepultra versenye 30 perc múlva elrajtol. Francia majd angol beszéd hangzik el a sport fontosságáról, arról, hogy miképp fog össze nemzeteket és kontinenseket, és hoz békét közénk. Az izgalom és a türelmetlenség lóg a levegőben. Ideje becsatolni az öveket. Hepehupás út következik.

Vangelis felhangzik, betölti a teret a szerző epikus darabja, a Paradicsom meghódítása. Azon kapom magam, hogy folynak a könnyeim, és tehetetlenül tűröm. Az egész év, minden feszültség, bizonytalanság, a felkészülés kérdései, és egyéb nehézségek, és temrészetesen az évtizedes várakozás...a rajtban állva mind kiengedem. Az egész olyan megindító, olyan túlvilági. 6:00-kor elindulunk, mikozben a zene még szól. Futni nem lehet, csak sétálok az elején. A kordonok mögött sok nézőnek szintén könnyes a szeme, de mosolyogva bíztat mindeki, tapsuk adja az alaphangot.

Rövidesen kocogni kezdünk. Bemelegítés, az első 8 kilométer a szomszéd faluba. Onnan indul az első mászás, csak hogy emlékeztessen miért is vagyunk itt. A nyeregből látszik a naplemente, a távolban a Mont Blanc sötét bástyája, az Aiguille du Goûter ragyog a lemenő nap fényében.
Naplemente a Le Prarionról
Óvatos lejtmenet következik Saint-Gervais-ba (21 km/955m D+). Az utcák tömve vannak, az egész város kivonult. A légkör fenomenális. Rövid idő után azonban visszavetődünk a sötétségbe, és irány az emelkedő. Les Contamines a következő falu (31km/1580m D+). Lassúnak és gyengének érzem magam. Az emelkedő meredekebbre vált a falu után, és életkedvem lépésről lépésre visszatér, ahogy felérünk a nyílt alpesi küzdőtérre. La Balme után már szinte vágyom az emelkedőt, de egy roppant lassú sor kígyózik fel a hegyre, nincs lehetőség sietni. A Croix du Bonhomme (44,9 km/ 2910m D+) nyergéből lefelé technikás út vezet Les Chapieux-be (50,1km/2910m D+). Figyelem is lépteim, nem akarok hibázni. Már egyenletes talajon aztán mégis mellélépek, de kimozgom, cserébe a térdem ficamítom ki. Soha nem történt még így ilyesmi. A fájdalom ébresztőként hat hajnali hidegben. Leérek a faluba, a kötelező felszerelés ellenőrzés után felteszem kicsit a lábam. Hamar hideg lesz ülni, és egyébként is vár már Olaszország.
A falu felett ahogy meredekebbé válik az út, úgy találok apránként újra ritmust, és az utolsó 500 szint már kellemes, előzgetésekkel telik a nyeregig.

Napkelte, Col de la Seigne
A Col de la Seigne (60,4km/ 3870m D+) ellenőrzőpontján átlépem az olasz határt. Helikopterből fimeznek minket, miközben a kelő nap játszik a gleccseren, és a völgyben megülő párán - leírhatatlanul szép. Hálás vagyok a fénynek, egy kellően nehéz éjszakát zár le. Rövid átvezető után következik a Pyramide Calcaires nyerge. Váratlanul durva morénán ténfergés zajlik néhány kilométeren át. A lefeléken a térdem kezét magasra emelve jelzi hogy ez azért bizony nem kellemes. De a látkép félelmetesen gyönyörű kárpótlás. A kellemetlen meredek lejtmenetben Courmayeur (80,1km / 4600m D+)felé realizálom csak, hogy a térdem már egyértelműen akadályoz a lefeléken. De nem tehetek semmit, még több mint a fele hátravan. Ideje harcolni.
Az Aiguille Noire de Peuterey piramisa a háttérben. Az egyenletes sík a hegyek előterében a Miage-gleccser morénasánca

Az olasz Ferret völgy, a távolban a Grandes Jorasses
Arnouvaz, gyülekező fellegek
Brutális emelkedő következik a déli napsütésben a Bertone házhoz (84,9km/5416m D+). A nap feketére éget minket a folytatásban is a Bonatti házig (92,3km/5696m D+) 2000 méter felett hullámozva, miközben a Grandes Jorasses felhő koronázta égbe nyúló falai röhögnek rajtunk a Val Ferret másik oldaláról.  Arnouvazba (97,4km/5801m D+) ereszkedve a térdem stabilizálódni látszik, fáj ugyan, de nem jobban. Ha kényelmesen gyaloglom, talán nem lesz nagyobb gond. Sajnos azonban a Grand Col Ferret felé mászva a másik lábam achillesze kezd fájni, feltételezem megelégelte, hogy a bal térdem óvva a jobb lábam terheltem erőteljesebben órák óta. És ha ez még nem lenne elég, egyszer csak megdörren az ég. A Jorasses falai felhőben állnak, onnan csap le a vihar ránk. A reccsenő mennydörgések véget nem érő visszhangja a gleccserek felett borzongató. Ömlik, előbb az eső, aztán a jég. Cikáznak a villámok. Nyílt térszínen fedezék nélkül 2300 méter magasan ez nem kifejezetten segít elérni a teljes lelki nyugalmat. De nincs más út, csak felfelé, és reménykedni hogy a villámok találnak valami mást célpontként. A nyeregbe érve eláll az eső (102km/6555m D+). A lejtmenet Svájcba séta, ráadásul a sárban a térdemmel elég lassú fajta. A cipőm teljesen átázott,így ez a komfort is elúszott. 68 kilométer kemény alpesi terepen vizes cipőben roppant hosszú.
Grand Col Ferret (2490 m), vihar után. 

A völgyben aztán La Fouly (111,7km/6753m D+) soha nem jön el. Hideg van, ideges vagyok a lassú haladás miatt, és jön a második éjszaka alvás nélkül. Praz de Fortig alszom menet közben, de hamar felismerem hogy ez egyik tevékenységet sem segíti túlzottan. Nagysokára eljön Champex-Lac (126km/7320m D+). Bőven tervezett időn kívül. A következő 16 kilométerről nem akarok beszélni, nem vagyok rá büszke. Sötét volt, lassú, és fájdalmas. Folyamatosan hadban álltam az elalvással. Ezt követte egy feléledt, lendületesebb mászás Trientből a Les Tseppes-re, majd egy korábbról megismert tempójú lejtőzés Vallorcine-ba (153,2km/9070m D+). Ez az utolsó falu. Chamonix itt húz már nagyon.

Az utolsó mászás a La Tête aux Vents oldalában nehezebb volt mint vártam, elfogytam a kétharmadánál. Próbáltam küzdeni, de a hosszú órák óta tartó fájdalom nem hagyott sok mozgásteret. Az elmém vitt fel, lassan, de határozottan. A tető után próbáltam gyorsulni La Flégére-ig (163,8km/9943m D+), de túl sok volt a lefelében a felfelé, és köves, gyökerekkel nehezített ösvény vezetett a hegyoldalban. Felfelé az achilleszem miatt, a lefelé a térdem miatt nem lehettem gyorsabb. A látvány azért kárpótolt kissé. Alant balra Argentiere község, felette az Aiguille du Dru, előrébb a hegy alatt Chamonix, felette pedig a Mont Blanc büszke fehér sapkája a verőfényben.
Chamonix a Mont Blanc árnyékában.
La Flégére után az utolsó lefelén sem tudtam gyorsabb lenni, de mivel időm volt még, inkább megpróbáltam élvezni az árnyékot adó fenyves illatát, a patakok hangját, az alkalmanként szembejövő kirándulók bíztatását. Időtlenségben haladtam lefelé, de végül csak elértem a város szélét. Itt már többen voltak, a rajtszámról leolvasva a nevemen szólítottak, bíztattak, tapsoltak. Pont mint az előttem elhaladó 1200 résztvevőnek tették. Kitartásuk ámulatba ejtő.

Feleségem várt a Place du Mont Blanc-on a hídnál. Büszkék voltunk és boldogok. Átkeltünk együtt az Arve folyón, és megegyeztünk, hogy majd a kapu mögött találkozunk. Az utolsó fél kilométert is nekem kell egyedül megtennem odáig. Összekapartam magam, és elfutottam a kordonsor között a célkapuig. Tele voltam érzelmekkel, bár az arcomon ez nyilván nem látszott, de mélyen odabenn egy teljes gát szakadt át. Realizáltam, hogy megcselekedtem amit 10 éve szerettem volna. Egy ilyen volumenű álom végére pontot tenni nagy felelőséggel jár, és magában hordozza az eljövendő grandiózusabb, elrugaszkodottabb vágyak lehetőségét is. Gyakran egy ilyen cél teljesítésével rögtön be is fogadjuk a csíráját az új, nagyobb, vadabb álmoknak. Velem is pontosan ez történt, ott helyben a kapu alatt a Place du Triangle de l'Amitié kövezetén, a halványszürke felhős ég alatt egy nyárvégi vasárnap délutánon.

Az UTMB klasszikus távja teljes joggal birtokolja a világ leghíresebb és egyik legnehezebb terepultrájának megtisztelő titulusát.  Az útvonal gyönyörű, és kíméletlen. Büntet, ajándékoz, tanít, és jutalmaz, és nem fetétlenül ebben a sorrendben.
A terepviszonyokra nem lehet igazán hazai keretek között felkészülni, de ez csak az egyértelmű közlése, nem újdonság. A lábam tönkretettem úgy egy hónapra, de erre a lehetőségre fel voltam készülve. Jó előre elhatároztam magamban, hogy milyen szintű kockázatot vagyok hajlandó vállalni a teljesítés érdekében. Ez így még bőven belefért. Tulajdonképpen 120 kilométeren át akadályozott a sérülés, az utolsó 75 kilométeren mindkét lábam vonatkozásában. Ehhez járult hozzá, hogy a viharban szétázott talpam sem köszönte meg a még onnan hátralévő 70 kilométert,  Az evéssel szerencsére nem volt gondom, bár elég ridegtartásra álltam be a pontokon, bevált csapaton ne változtass alapon. Friss kenyér, helyi sajt és szalámi (a falvakra jellemző helyi termékek), illetve 1-2 deci meleg leveslé öblítésnek. Narancs desszertnek. Tulajdonképpen Arnouvaztól az utolsó 75 kilométert így tettem meg, jó gyomorral.
Az alvással célbaérés után estig kibírtam, végül 21 óra körül, 62 óra ébrenlét után tértem nyugovóra.

Őszinte köszönettel tartozom mindenkinek aki támogatott ezen a hosszú úton; elsősorban és legfőképp természetesen feleségemnek, aki nélkül ez így nem jöhetett volna létre, és akinek áldozatkészsége és türelme példaértékű. Hatalmas köszönet jár továbbá a Julbo csapatának, különösképpen a cég sportmarketingjének (ez itt a reklám helye) a bib biztosításáért, és amiért a bolygó legszuperebb szemüvegét viselhettem az út során.


Összefoglaló videó az idei eseményről