Wednesday, 18 September 2019

UTMB 2019


Ultra Trail du Mont Blanc - 171,6 km / 10070 m szint 
(saját mérés: 176.84 km / 9780 m szint)

10 évig kergettem egy álmot. 10 évig fejlődött bennem a gondolat, és az elhatározás. Bátran kijelenthetem, hogy életem során semmit nem vártam még ilyen hosszú ideig. Jogos persze a kérdés, de sok különféle ok együttese kellett ahhoz, hogy hamarabb nem jutottam ki erre a versenyre. Emlékszem élénken egy tanácsra, amit kaptam 2010 körül, idézem: “...van ott rövidebb táv is...”. Az lehet, de nem nekem. Az UTMB egy és megmásíthatatlan, félköröket menni a Mont Blanc körül (vagy bárhol tulajdonképpen) kontraproduktívnak hat a szememben. Végül elérkezett az idő, szokásosan a körülmények szerencsés összejátszásának hála. A nevem felkerült a listára 2019-re. Szintén papírforma szerint a felkészülés hónapjai életem egyik legbonyolultabb időszakává váltak. Természetesen nem tudtam eleget készülni, a nyár előrehaladtával bizalmam izommemóriámba, tereprutinomba, és a sok év vágyakozása által gerjesztett akaraterőmbe helyeztem. 6 nappal a verseny előtt mentő jött hozzám, olyan heves gyomorrontást kaptam. Szerencsére azonban ultra távokon semmi sincs megírva. Néhány dolog biztos csupán a rajtban, azonban a teljesítés ténye és mikéntje semmiképpen.

2019 augusztus 30, péntek este 5:30. Chamonix - Place du Triangle de l'Amitié.
A rajt előtti percek
Libabőrösen állok a szemerkélő esőben. 2700 ember zsúfolódik körülöttem, mindenki hónapok, ha nem évek felkészülésének csúcsán van. A világ leghíresebb terepultra versenye 30 perc múlva elrajtol. Francia majd angol beszéd hangzik el a sport fontosságáról, arról, hogy miképp fog össze nemzeteket és kontinenseket, és hoz békét közénk. Az izgalom és a türelmetlenség lóg a levegőben. Ideje becsatolni az öveket. Hepehupás út következik.

Vangelis felhangzik, betölti a teret a szerző epikus darabja, a Paradicsom meghódítása. Azon kapom magam, hogy folynak a könnyeim, és tehetetlenül tűröm. Az egész év, minden feszültség, bizonytalanság, a felkészülés kérdései, és egyéb nehézségek, és temrészetesen az évtizedes várakozás...a rajtban állva mind kiengedem. Az egész olyan megindító, olyan túlvilági. 6:00-kor elindulunk, mikozben a zene még szól. Futni nem lehet, csak sétálok az elején. A kordonok mögött sok nézőnek szintén könnyes a szeme, de mosolyogva bíztat mindeki, tapsuk adja az alaphangot.

Rövidesen kocogni kezdünk. Bemelegítés, az első 8 kilométer a szomszéd faluba. Onnan indul az első mászás, csak hogy emlékeztessen miért is vagyunk itt. A nyeregből látszik a naplemente, a távolban a Mont Blanc sötét bástyája, az Aiguille du Goûter ragyog a lemenő nap fényében.
Naplemente a Le Prarionról
Óvatos lejtmenet következik Saint-Gervais-ba (21 km/955m D+). Az utcák tömve vannak, az egész város kivonult. A légkör fenomenális. Rövid idő után azonban visszavetődünk a sötétségbe, és irány az emelkedő. Les Contamines a következő falu (31km/1580m D+). Lassúnak és gyengének érzem magam. Az emelkedő meredekebbre vált a falu után, és életkedvem lépésről lépésre visszatér, ahogy felérünk a nyílt alpesi küzdőtérre. La Balme után már szinte vágyom az emelkedőt, de egy roppant lassú sor kígyózik fel a hegyre, nincs lehetőség sietni. A Croix du Bonhomme (44,9 km/ 2910m D+) nyergéből lefelé technikás út vezet Les Chapieux-be (50,1km/2910m D+). Figyelem is lépteim, nem akarok hibázni. Már egyenletes talajon aztán mégis mellélépek, de kimozgom, cserébe a térdem ficamítom ki. Soha nem történt még így ilyesmi. A fájdalom ébresztőként hat hajnali hidegben. Leérek a faluba, a kötelező felszerelés ellenőrzés után felteszem kicsit a lábam. Hamar hideg lesz ülni, és egyébként is vár már Olaszország.
A falu felett ahogy meredekebbé válik az út, úgy találok apránként újra ritmust, és az utolsó 500 szint már kellemes, előzgetésekkel telik a nyeregig.

Napkelte, Col de la Seigne
A Col de la Seigne (60,4km/ 3870m D+) ellenőrzőpontján átlépem az olasz határt. Helikopterből fimeznek minket, miközben a kelő nap játszik a gleccseren, és a völgyben megülő párán - leírhatatlanul szép. Hálás vagyok a fénynek, egy kellően nehéz éjszakát zár le. Rövid átvezető után következik a Pyramide Calcaires nyerge. Váratlanul durva morénán ténfergés zajlik néhány kilométeren át. A lefeléken a térdem kezét magasra emelve jelzi hogy ez azért bizony nem kellemes. De a látkép félelmetesen gyönyörű kárpótlás. A kellemetlen meredek lejtmenetben Courmayeur (80,1km / 4600m D+)felé realizálom csak, hogy a térdem már egyértelműen akadályoz a lefeléken. De nem tehetek semmit, még több mint a fele hátravan. Ideje harcolni.
Az Aiguille Noire de Peuterey piramisa a háttérben. Az egyenletes sík a hegyek előterében a Miage-gleccser morénasánca

Az olasz Ferret völgy, a távolban a Grandes Jorasses
Arnouvaz, gyülekező fellegek
Brutális emelkedő következik a déli napsütésben a Bertone házhoz (84,9km/5416m D+). A nap feketére éget minket a folytatásban is a Bonatti házig (92,3km/5696m D+) 2000 méter felett hullámozva, miközben a Grandes Jorasses felhő koronázta égbe nyúló falai röhögnek rajtunk a Val Ferret másik oldaláról.  Arnouvazba (97,4km/5801m D+) ereszkedve a térdem stabilizálódni látszik, fáj ugyan, de nem jobban. Ha kényelmesen gyaloglom, talán nem lesz nagyobb gond. Sajnos azonban a Grand Col Ferret felé mászva a másik lábam achillesze kezd fájni, feltételezem megelégelte, hogy a bal térdem óvva a jobb lábam terheltem erőteljesebben órák óta. És ha ez még nem lenne elég, egyszer csak megdörren az ég. A Jorasses falai felhőben állnak, onnan csap le a vihar ránk. A reccsenő mennydörgések véget nem érő visszhangja a gleccserek felett borzongató. Ömlik, előbb az eső, aztán a jég. Cikáznak a villámok. Nyílt térszínen fedezék nélkül 2300 méter magasan ez nem kifejezetten segít elérni a teljes lelki nyugalmat. De nincs más út, csak felfelé, és reménykedni hogy a villámok találnak valami mást célpontként. A nyeregbe érve eláll az eső (102km/6555m D+). A lejtmenet Svájcba séta, ráadásul a sárban a térdemmel elég lassú fajta. A cipőm teljesen átázott,így ez a komfort is elúszott. 68 kilométer kemény alpesi terepen vizes cipőben roppant hosszú.
Grand Col Ferret (2490 m), vihar után. 

A völgyben aztán La Fouly (111,7km/6753m D+) soha nem jön el. Hideg van, ideges vagyok a lassú haladás miatt, és jön a második éjszaka alvás nélkül. Praz de Fortig alszom menet közben, de hamar felismerem hogy ez egyik tevékenységet sem segíti túlzottan. Nagysokára eljön Champex-Lac (126km/7320m D+). Bőven tervezett időn kívül. A következő 16 kilométerről nem akarok beszélni, nem vagyok rá büszke. Sötét volt, lassú, és fájdalmas. Folyamatosan hadban álltam az elalvással. Ezt követte egy feléledt, lendületesebb mászás Trientből a Les Tseppes-re, majd egy korábbról megismert tempójú lejtőzés Vallorcine-ba (153,2km/9070m D+). Ez az utolsó falu. Chamonix itt húz már nagyon.

Az utolsó mászás a La Tête aux Vents oldalában nehezebb volt mint vártam, elfogytam a kétharmadánál. Próbáltam küzdeni, de a hosszú órák óta tartó fájdalom nem hagyott sok mozgásteret. Az elmém vitt fel, lassan, de határozottan. A tető után próbáltam gyorsulni La Flégére-ig (163,8km/9943m D+), de túl sok volt a lefelében a felfelé, és köves, gyökerekkel nehezített ösvény vezetett a hegyoldalban. Felfelé az achilleszem miatt, a lefelé a térdem miatt nem lehettem gyorsabb. A látvány azért kárpótolt kissé. Alant balra Argentiere község, felette az Aiguille du Dru, előrébb a hegy alatt Chamonix, felette pedig a Mont Blanc büszke fehér sapkája a verőfényben.
Chamonix a Mont Blanc árnyékában.
La Flégére után az utolsó lefelén sem tudtam gyorsabb lenni, de mivel időm volt még, inkább megpróbáltam élvezni az árnyékot adó fenyves illatát, a patakok hangját, az alkalmanként szembejövő kirándulók bíztatását. Időtlenségben haladtam lefelé, de végül csak elértem a város szélét. Itt már többen voltak, a rajtszámról leolvasva a nevemen szólítottak, bíztattak, tapsoltak. Pont mint az előttem elhaladó 1200 résztvevőnek tették. Kitartásuk ámulatba ejtő.

Feleségem várt a Place du Mont Blanc-on a hídnál. Büszkék voltunk és boldogok. Átkeltünk együtt az Arve folyón, és megegyeztünk, hogy majd a kapu mögött találkozunk. Az utolsó fél kilométert is nekem kell egyedül megtennem odáig. Összekapartam magam, és elfutottam a kordonsor között a célkapuig. Tele voltam érzelmekkel, bár az arcomon ez nyilván nem látszott, de mélyen odabenn egy teljes gát szakadt át. Realizáltam, hogy megcselekedtem amit 10 éve szerettem volna. Egy ilyen volumenű álom végére pontot tenni nagy felelőséggel jár, és magában hordozza az eljövendő grandiózusabb, elrugaszkodottabb vágyak lehetőségét is. Gyakran egy ilyen cél teljesítésével rögtön be is fogadjuk a csíráját az új, nagyobb, vadabb álmoknak. Velem is pontosan ez történt, ott helyben a kapu alatt a Place du Triangle de l'Amitié kövezetén, a halványszürke felhős ég alatt egy nyárvégi vasárnap délutánon.

Az UTMB klasszikus távja teljes joggal birtokolja a világ leghíresebb és egyik legnehezebb terepultrájának megtisztelő titulusát.  Az útvonal gyönyörű, és kíméletlen. Büntet, ajándékoz, tanít, és jutalmaz, és nem fetétlenül ebben a sorrendben.
A terepviszonyokra nem lehet igazán hazai keretek között felkészülni, de ez csak az egyértelmű közlése, nem újdonság. A lábam tönkretettem úgy egy hónapra, de erre a lehetőségre fel voltam készülve. Jó előre elhatároztam magamban, hogy milyen szintű kockázatot vagyok hajlandó vállalni a teljesítés érdekében. Ez így még bőven belefért. Tulajdonképpen 120 kilométeren át akadályozott a sérülés, az utolsó 75 kilométeren mindkét lábam vonatkozásában. Ehhez járult hozzá, hogy a viharban szétázott talpam sem köszönte meg a még onnan hátralévő 70 kilométert,  Az evéssel szerencsére nem volt gondom, bár elég ridegtartásra álltam be a pontokon, bevált csapaton ne változtass alapon. Friss kenyér, helyi sajt és szalámi (a falvakra jellemző helyi termékek), illetve 1-2 deci meleg leveslé öblítésnek. Narancs desszertnek. Tulajdonképpen Arnouvaztól az utolsó 75 kilométert így tettem meg, jó gyomorral.
Az alvással célbaérés után estig kibírtam, végül 21 óra körül, 62 óra ébrenlét után tértem nyugovóra.

Őszinte köszönettel tartozom mindenkinek aki támogatott ezen a hosszú úton; elsősorban és legfőképp természetesen feleségemnek, aki nélkül ez így nem jöhetett volna létre, és akinek áldozatkészsége és türelme példaértékű. Hatalmas köszönet jár továbbá a Julbo csapatának, különösképpen a cég sportmarketingjének (ez itt a reklám helye) a bib biztosításáért, és amiért a bolygó legszuperebb szemüvegét viselhettem az út során.


Összefoglaló videó az idei eseményről

Monday, 4 June 2018


Mátra 115

Minden évben bajban vagyok az írással a Mátra 115 után. Ezen már meg sem lepődöm. Egyszerűen nehéz szavakba önteni a gondolatokat. Azt a rendkívül intenzív huszonsok órát, a rengeteg élményt, társaságot, figyelmet, ételt, italt, törődést, szurkolást, jó szót, és persze a fantasztikus tájat.

Nehéz út vezet Gyöngyöspatára. Sőt, fájdalmas is. Az érzés azonban, amikor az utolsó hegyről döngetsz a cél felé, és a torkod összeszorul, mert tudod hogy megcselekedted amiért jöttél, amire vágytál, amiért küzdöttél éjjel-nappal…az több mint maradandó. Megcselekedted, és élményekkel, emlékekkel, tapasztalatokkal gazdagon mégy haza, és éled tovább az életed. Ami azért már nem ugyanolyan, mint múlt pénteken volt.

...A kisnánai vár sziluettje az éjfekete ég előterében, miközben bezárod a sátrad péntek este. A reggeli pakolás, készülődés furcsa szertartása. A rajt pillanata, amikor meglódul a tömeg. A mászás a Kékesre, az első, és a legnagyobb, miközben ráeszmélsz, miért is vagy itt.
Parádsasvárról visszanézni a Kékes büszke csúcsára. Túl lenni a galyavári körön. Mátraházán az emberek forgataga, és az érzés, hogy mennyire nem vágysz közéjük, nem tudsz velük azonosulni. Az év első dinnyéje Lajosházán. A végtelen, de kellemes szentimrei felfelé. A lemenő nap színei Ágasvárról. Szinte vakon menetelni, minél tovább jutni lámpa nélkül. Megérkezni Hidegkútra, hallani messziről, ahogy a gyerekek kiabálnak be a házba hogy ’befutók!’
Aztán elindulni Hidegkútról, mert a neheze csak ott kezdődik. A Sóbánya-patak meredélyén feltámadó szél, ami mosolyra görbíti az arcod, és jelzi, hogy már közel a gerinc. A kelő Hold a Horka-tető tisztásáról. A taps, amit Diós-pataknál kapsz. A János-vára röhejesen meredek emelkedője. A Havas csúcsa előtti 50 méter, amikor az út már nem emelkedik tovább, de a pontot még nem látod. Ahogy a Kávára felfelé simogatja a lábad a térdig érő fű. Az álmosság húzása, ami csukja le a szemed, az agyad, de Te csak küzdesz ellene. A Tót-hegyes vad, köves kataklizmája. A Világos-hegy panorámája, és a Mátra csúcsainak ölelése. Az utolsó lemenet a Havasról, a cél vonzása, és a teljesség érzése.
Sajnálom, hogy csak eddig járhattam hegyeidet, völgyeidet, erdőidet. Jövőre visszatérek, ígérem...

Köszönöm a végtelenül motiváló és szórakoztató társaságot Annának és Gábornak, és köszönöm a rendezést mindenkinek: a mérhetetlen mennyiségű beletett energiát és időt. Hatalmasak vagytok.
 

Thursday, 10 May 2018



Vérkör 77 - Instant tt a Vértesben (www.verkor.hu)

          Amióta kiírték az eseményt, gondoltam rá hogy el kellene indulni. Szeretem is a Vértest, ismerem is a Vértest, és olyan szép az egész. Valahogy sosem jött össze mégsem.

          Átmozgatás, felkészülés jelleggel indultam, április utolsó vasárnapján. Volt egy 12 órás, és egy lassabb időtervem, de az egész nem a hajtásról szólt, a gyalogos szintidőt választottam, és kirándulni indultam. Őszintén, én bírom a meleget, és készültem is hogy az lesz, de ez az április végi idő még így  is meglepett.  

          Nyugodt és csendes volt minden Oroszlányban reggel. Jó a parkolóhely, a rajt is egyértelmű. Pár kilométer aszfalt az elején, felvezetésnek. Dózerutak, fiatalos erdő, és homok Somlóig. Utána az első felmenet. Rengeteg őz nehezményezi a reggeli zargatást. A Vértesben mindig azt szerettem, hogy igazán kevesen járják. Ennek ellenére általánosságban jók az utak és a jelzések. A szintek óvatosak, felfelé is kellemes szinte mind, pont annyi, hogy változatos legyen, de nem olyan meredek hogy megizzasszon. Kocogtam néha a lejtőket, de csak ahogy jólesik. Az erdő mindenhol gyönyőrű, annyira kora nyári, hogy szinte megtévesztő.

          Majdnem zavart, hogy senki nem jött szembe sehol, amikor rájöttem hogy ez igazából így jó. Pár perccel később a Fáni-völgyben aztán rátaláltam a tavaszi turistaáradatra, de ez szerencsére csak átmeneti állapot volt. Csákvárra érve már befűtöttek az égiek, és a vizem is fogytán volt. Ráadásul az alighanem-lukas-de-nem-is-ereszt-jó-ez-még ivózsákom valójában mégis ereszt. De csak a zsákban, menet közben. Ez adott egy furcsa strand-érzést, mert végig tocsogott a hátam. Szerencsére nem annyira folyik, hogy égető legyen a vízhiány rövidúton, csak úgy moderáltan szivárog. Leszólítottak a vadászkápolnánál, logolás közben a ponton. Hittéríteni próbáltak, én meg – vesztemre - türelmes ember vagyok. Segond, gondoltam addig harapok valamit és nyújtok. Miután elszabadultam, pihenten, gyorsan vágtam át a városkán. A fennakadással értékes perceket vesztettem. A meleg itt már egyértelműen nem áprilisi volt, az újratöltött vizem pedig ittam mintha nem is lenne más dolgom.
          
          Gánt előttre elkészültem, kevés volt amit ettem, és éreztem hogy ezzel valamit tenni kell, de gyorsan. A faluba futva érkeztem a lejtőn, és a vendéglő pultjánál álltam csak meg. Egy kólát kérek, de már lenn is van mire jön a visszajáró. Utána mosakodom a közkútnál, amit egy Mercedes terepjárós család enyhe sajnálattal végignézett. Hosszú volt a faluból a kifelé, és meleg, aztán poros is. A Géza-pihenő felfeléje már hűs erdőben, akadálymentesen telt. A futásról eddigre leszoktam, úgy gondoltam inkább hagyom másnak, én csinálom azt amihez talán jobban értek. Összeszedtem magam, aprókat ettem, és a gyomrom fogadta. A pont sosem jött el, és mikor mégis, már térerő nem volt. A logolás itt is, mint a Gém-hegyen keserves, 500 méterrel később sikerült csak. AZ út azonban továbbra is kellemes, magányos. Mindszentpuszta előtt a teljesítménytúra feltételes pontja még mindig rejt kólát, azt aljas módon megvámoltam.
          A „Csáki-rostélyos” egy kellemes völgyecske, amiben felfelé lehet üveghangon gyalogolni. A tetején a jelzett útra hajigálva nyesedék, apró gallyak, ágak. Ezúton is köszi. Véletlenül senki nem lehet ennyire undok. Kőhányás lassan eljött, közben már dörög az ég. Iható a nem ivóvíz, de csak széntablettával. Nem fogyasztáskor kell hozzáadni, elég otthon, pár órával később.  Kibontakozó zivatarban hagyom el az aszfaltot Gesztes felé, a sűrű erdő azonban permetté gyengíti az esőt, ami így roppant kellemes. A pont hamar megvan, az utolsó.
          Innen gondoltam futok kicsit, mert lefelé visz az út, meg a vége is közel már. Könnyedén kocogtam, bár egy idő után az egyenesben nem volt annyi lejtése az útnak, hogy indokolja a futást. Majk előtt utolértem a másik aznapi teljesítőt, aki még Csákváron hagyott le. A célig már együtt haladtunk lényegében. Kicsit lehetett volna hajtanom a 12 óráért, de nem éreztem értelmét valahogy. 

A célban érmet választottam, a postaládás megoldás egyszerűen nagyszerű. Az egész rendezvény flottul van megkonstruálva, minden elismerésem. Biztosan visszatérek még, úgy érzem maradt nekem benne még egy-másfél óra kényelmesen. Köszönöm a lehetőséget:

Strava link: https://www.strava.com/activities/1539526070