Az busz ablakán elmosódnak az esőcseppek a menetszéltől. A hegyek deréktól felfelé szemérmesen felhőbe burkolóznak. Többek közt ez is aggaszt. Lehunyom a szemem, fejem a hűs üvegnek nyomom,és hallgatom a busz monoton zúgását. Az M8-ason haladunk észak-keletnek, Cahír városa felé, Tipperary megyében, Írországban.
Fél tízkor szállok le a buszról, tündéri a városka, valamivel több mint 3000 lakossal. Vár is van, 1152-ben épült, egy bizonyos Conor O'Brien jóvoltából, egy csöppnyi szigetre a Siúr folyón, és az egyik legnagyobb ilyen jellegű ingatlan Írországban. A folyóban egyébként lehet atlanti-lazacot fogni,bár az állomány sajnos csökkenőben van az utóbbi években.
Az eső elállt,a felhők szakadoznak, minden jel szerint az idő kedvezőbbre fordul. 12 órám van összesen az utolsó buszig Mitchelstown-ból, és összesen körülbelül 50 kilométer vár rám, ebből mintegy 35 úttalan utakon. Nem szabad gondot okoznia. A szintemelkedés valamivel 2000 méter felett van,mind a hegyi szakaszra tömörítve,szóval kellemes kis hullámvasútra készülhetek. Nyugat-északnyugat az irány, hamar belecsöppenek az ír kántriszájdba - hiányzott már nagyon.
Egyszerre vége az aszfaltnak, földút kanyarodik élesen balra és felfelé, még két lépés, és hatalmas fenyők között kapaszkodom felfelé - ritkák az ehhez hasonló erdőfoltok errefelé. Sorompó állja utamat, de mivel nem rendelkezem belsőégésű motorral,nincs miért aggódnom. Kanyarog az út, majd egy ponton nincs feljebb, megindul lefelé,és én is vele. Itt belépek a bokrosba, egészségügyi kitérőre,de belebotlok egy gyönyörű egynyomos ösvénybe, ami nyugatnak,és felfelé tart. Nincs több kérdés, menjünk amíg van ösvény a lábam alatt, ha meg már nem lesz, akkor ráérek majd gondolkodni. Darabig jó minden, kiérek az erdőből, nyílt térszín, őzek szaladnak be a fák közé, és a végtelen hegyoldalt semmi nem töri meg, jóval odább és feljebb csupán egy foltnyi fiatalos fenyves. Hirtelen rámtör az érzés: szabad vagyok. Úgy ahogy a szél futkos a kopár hegyoldalon,vagy ahogy a madár repül amerre kedve szottyan...
Vidáman követem az ösvényt, amíg egyszercsak egy drótkerítés jön szembe. No,ennyit a szabadságról...
De az irányt tartani kell, felfelé, és nyugatnak; úgyhogy nincs más hátra,mint előre : át a kerítésen, egyenesen a fiatalos fenyvesbe.Másfél méter magas haragoszöld lucfenyők, amerre csak fordulok, és szúrnak is gondolkodás nélkül ,ahogy próbálom magam átpréselni közöttük. Negyed óra csupán a mérkőzés, újabb kerítésugrás, és szabad vagyok, óóó, de még mennyire szabad! Rövidesen felérek az első csúcsra, a legkeletibbre, név szerint a Slieveanard-ra. 350 méterre a földek felett, szép a kilátás keletnek. S bár két óra már el is telt, és ez a pont feleolyan magas csupán, mint a nagyok lesznek később, s tudom hogy lassú is vagyok, mégis letelepszem kicsit a csúcskő mellé, és bambulok nyugatnak. Sötét felhők rejtik előlem a magasabb csúcsokat, ismét úrrá lesz rajtam a kétely, de gyorsan hátrahagyom, ott, a csúcskő tövében. Gyorsan átkelek a következő néhány puklin,csak úgy az orrom után, út ugyanis nincs. Majd a semmiből előtűnik egy remek kövesút, irányban is jó. Erdőirtást mellőzök, s rövidesen az első hatszázas csúcsán állok, még mindig van kilátás,délre a völgy másik oldalán az elképesztő alakú Sugarloaf Mt tör az égnek, az másik hegység,a Knockmealdown (vagy Knockme-down ?) Visszanézve látom mind az öt púpot, előre tekintve sajnos csak a következöt,és az is magas, pedig az még csak az első hétszázas lesz,a Farbreaga.
Félúton járhatok felfelé, amikor feltámad az északi szél, és szárnyán megjön a felhő is,és nettó két másodperc múlva már csak a tejföl marad. A szél üvölt, és jégdarabok kopognak a kabátomon. Megtorpantam, és hangosan mondtam: legalább nem esik az eső. Hallani akartam a hangom, úgy éreztem, az majd segít elhinnem,mi történt itt úgy összesen kb egy perc leforgása alatt. Kapaszkodtam tovább. Hamarosan enyhült az emelkedő,a felhőből kibontakozott egy csúcskő alakja, meg sem álltam, tovább,tovább,felfelé. A következő csúcs innen már hamar meglett, de a festői szépségű tájról nincs mit írni...
Ami innentől várt rám, az a természetjárásnak, a tájfutásnak és a zsákbamacskának egy igen sajátos keveréke, mert semmit sem láttam a gerincból, iránytűvel a kezemben kocogtam fel-le-fel-le,míg megjelent egy nagy kőrakás előttem,ami mögött elbújtam a folyton tomboló elől. Felöltöztem a kabát alá, még a kesztyű is felkerült. Sál az arcra, kapucni fel, és vissza a pályára, kezdődik a második félidő.
Északra van néhány tó, de csak a poshadt vízszagot rángatja fel a szél, amitől csak kísértetiesebb az egész.De már nem fázom,a gerinc kellős közepén járok,és minden jó.Vagy 200 métert ereszkedem lefelé,míg elérem a nyerget a Greenane és a Galtybeg közt. Vízmosásokon bukdácsolok keresztül,némelyik két méternél is mélyebb,és mindig van egy következő.Aztán végre emelkedni kezdek,de ez sem jobb,a vége felé lényegében négykézláb kapaszkodom, elsősorban a meredekség miatt,de az erős szélben stabilabbnak érzem magam. A csúcsgerinc különlegesen keskeny,pár méter csupán, A Galtybeg.A csúcskőre tettem azt a követ,amit korábban valahol felkaptam,mert szép volt,és tán vissza sem néztem,gyorsan ereszkedni kezdtem. Egyszer csak szétnyílik a felhőzet, nagyon látványos,ahogy a gerincen foszlányokba szakadozik- és meglátom messze alattam a nyerget,és szemben a Galtymore csúcsgerincét,magasan.Majd kétszáz méterrel felettem. Pillanatok alatt minden bizalmam lerombolta,mint hullámok a homokvárat.De csak egy pillanat volt,bezárult az ablak,nincs több látnivaló. A nyereg rosszabb volt,mint addig bármelyik,sár,sár,sár.meg persze a vízmosások.Meredeken szökik fel a Galtymore a nyeregből,fújtatok,de kapaszkodok makacsul.Szakadoznak a felhők,mélyen magam alatt meglátom a csöppnyi Diheen tavat,csak egy ugrás...300 méterrel vagyok a tó felett.Tovább, csak tovább,már a fű is el-elmaradozik,s csak foltokban marad, sziklás a talaj, s egyszerre ott állok szemben a hófehér kereszttel.A szakadozó felhők száguldanak mellettem szédítő sebességgel,mélyen lenn pedig a zöld sakktáblamezők, fehér pöttyökként legelő birkák tucatjai, akár százai, utak, farmok, patakok, fák, távoli hegyek, s ki tudja hány másik megye,messzi-messzi, idegen tájak...
