Árainn Mhór - an péarla na hÉireann

Inish Mór -(írül Árainn Mhór) - Írország gyöngyszeme.  (2012. július 9-10)

Sokan ajánlották már eddigre,hogy látogassam meg a nyugati part tenger-ostromolta szigeteit. Utolsó munkanapom után nem sokat kérettem magam,és már másnap hajnalban buszra szálltam,és utam Limericken keresztül Doolinba vezetett. Innen 22 kilométert hajóval tettem meg a tengeren a szigetek legnagyobbjára.

I left the Mainland behind.

 A hajó minden előzetes megjegyzés nélkül kikötött Inish Óirr pöttöm szigetén,és közölték,hogy két óra múlva indulunk tovább...Körbenéztem kicsit,de eleredt az eső,ugyhogy be kellett húzódnom valahová.

Összesen 270 lakosa van,erre jut egy kocsma/étterem és egy fogadó.Beültem hát a kocsmába,és szerényen megebédeltem. Hamar eltelt az a két óra,aztán a hajó sokáig pöfögött az óceánon,megkerülve a középső szigetet,Inish Meáint,(a három közül a legkevésbé látotogatott,és legritkábban lakott) és végül partot ért Kilronan falu kikötőjében.Olyannyira falu,hogy Inis Mór teljes lakosságának alig harmada,csupán 270 fő él itt.

O'Brien's Castle of Inish Óirr from the 14th century

Inish Óirr streetview:)

local children on Inis Óirr

Összesen 1200 ember él a három szigeten,ebből 800-valamennyi a legnagyobb szigeten.A térség kicsit le van maradva az ír fősziget ritmusától,a lakosok kétnyelvűek,de főleg az írt beszélik.Meglehetősen furcsa népek,mindenben kissé ráérősek,és sok mindent meglehetősen könnyedén kezelnek,bárez nem fedi teljesen azt a furcsa gondolkodásmódot amit ott tapasztaltam. Egyébként itt készül az ún Aran-sweater,ami egy hagyományos kötött pulóver. Minden családnak megvolt régen a saját mintája,ami örökül adtak tovább a gyermekeiknek.A pulóver mintája alapján tudni lehetett,melyik családból származik az illető.Eredetileg a halászni járó családfőknek készültek,de ma már bárki vehet,nem csak pulóvert,de kiegészítőket is;bár csak két bolt van az országban: az egyik itt,a másik Killarney-ben.

   A sziget teljes területe többé kevésbé sziklás,Inish Mór partjai délen meredeken szakadnak a háborgó óceánba,a vaskori félkör alakú erőd,Dún Aonghasa (Aengus) majd száz méterrel az óceán fölött trónol a szirtfal tetején.A part északon teljesen más képet mutat, békésen ellaposodik,és helyenként kellemes homokkal borított partban ér véget.A másik két sziget is többé kevésbé ehhez az északi parthoz hasonlítható.  

Tipical landscape on Inis Mór

Szóval kikötés után megkerestem a hostelt,ami egyetlen éjszakára lesz a szállásom. A portás lány, Sinéad– jó 10 évvel lehetett idősebb nálam - egy szobába tett egy ohiói sráccal, Briannel ,aki szintén ugyanazzal a komppal érkezett mint én,és mint később kiderült, 3 évvel fiatalabb nálam,és egyedül járta Írországot,akkor már két hete. Mivel aznap már nem volt sok a sötétedésig,úgyhogy gyalog indultunk a közeli sziklákon található másik erődítményhez, a Black Forthoz.(Dún Dúchathair)

A sziget déli peremén,egy kiugró sziklaszirten áll,40-50 méter magasan. Nevére rászolgált,ugyanis a kő,amiből rakták-legalábbis akkor nedvesen- meglepően sötét színt vett fel. Mészkőről van szó ugyanis,nem is akármilyen, kora-karbon,330-340 millió éves anyagról,ami ritkán pompázik ebben az árnyalatban,még akkor is ha ilyen öreg.

kinda smilin isn't he?

fingerpost (the only one) on the way to the Black Fort.

black is the colour...

A hostelben kapott útmutatást és az egyetlen útbaigazítótáblát követve könnyen eltaláltunk a déli partra,egyik pillanatban még egy ritkán járt földúton baktattunk enyhén balra ívelve felfelé,a másikban pedig 40 méter magasról csodáltuk a háborgó tengert,közben az aprószemű esőt csak úgy darálta a szél az arcunkba.

dramatic shoreline of Inish Mór

ruins of the Black Fort,as i stood on it

   

Némi kanyargás után megláttuk a vaskori erődítmény alaprajzát kirajzoló kőből emelt falakat. Fel alá járkáltunk a környéken,egészen elnémulva; a magasra rakott köveken túl a szikla drasztikusan - helyenként mintha késsel vágták volna – szakadt le a mélybe. Sokáig csak hallgattuk ahogy a szél süvített a kövek közti réseken keresztül: tán a régvolt emberek életét,történetét mesélte – ki tudja.

Nemsokára tovább baktattunk,közeledett az sötétség,és volt még egy hely,amit kerestünk aznap: a sziget keleti végén a domb tetején álló apró templomromot,ami a világ legkissebb felszentelt épülete. Ennek megtalálása a sziget kopár viszonylag kopár jellege ellenére meglehetősen nehezen ment – úttalan utakon bukdácsoltunk, közben 50 méterenként átmásztunk egy düledező kőfalat – a szigetet ilyenek szelik keresztül-kasul,valamikori területhatárokat jelölhették.                   

rugged landscape of the southern coast with series of walls in the foreground.

Teampull Bheanáin,unique example of Celtic church construction

 Több romos kőépületet is magunk mögött hagytunk menet közben,messziről mindegyiket a templomnak hittük,de egyik sem az volt.Amikor már kezdtünk lemondani róla,és utat keresni a faluba vissza,akkor feltűnt egy szabadon álló részen.Érdekessége,hogy a szokásostól eltérően észak-déli a tájolása,nem pedig kelet-nyugati. A bejárat is olyan szűk volt,hogy oldalazva fértünk csak be,és a falak is szinte karnyújtásnyira vannak,ha benn áll az ember a közepén.A XI. században épült,szokatlan tájolására nem találtak magyarázatot.

east part of the island enjoying a glimpse of the setting sun

Hét óra körül járt már az idő,amikor visszaindultunk a faluba – szerencsére a templomhoz gyakran járnak fel,szóval elég határozott ösvényt követhettünk lefelé,és hamarosan Kilronanban voltunk.A portás lány felajánlotta,hogy megmutatja nekünk a legjobb kocsmát a szigeten:) Be is termeltünk néhány Guinnesst,és további pletykákat tudtunk meg a szigeten élőkről. Fontos például,hogy az öregek csak Guinnesst isznak sörcsapból,mert az összes többi csap ritkán használtsága miatt rossz sört ad...Illetve hogy néhány évvel ezelőttig a Sunday Timest,az ország vezető vasárnapi hetilapját mindig 3-4 nap késéssel,következő kedden,vagy szerdán olvasták csak a szigeteken.Illetve hogy volt egyszer egy forrás,amit a szigetlakó keresztények fel is szenteltek,mivel gyógyhatásúnak vélték a vizét. Egészen addig a pontig,amíg nem jött egy protestáns,és bele nem állt a forrás medencéjébe. Soha többet nem használták a vizet,és a helyi szóbeszéd szerint ki is száradt később.Amikor aztán a közelünkben italozó úriember elterült a földön; a csapos szemrebbenés nélkül stabilba fektette,és kihívta hozzá az ügyeletest: no ekkor éreztük elérkezettnek az időt,hogy elhagyjuk a helyet.

Másnap reggel kiültem a kávémmal sodorni egy cigit,miközben az érkező korai kompot figyeltem. Remek idő lett,az eső elvonult,a felhők gyorsan rohantak az égen a friss nyugati szélnek hála. Olyan szép idő lett,hogy biciklit béreltünk Briannel,és nyugatra indultunk Kilronanből. Én korábban a 12 órási kompot terveztem elérni,és akkor még aznap elmehettem volna a Moheri-sziklákhoz. Erről gondolkodás nélkül letettem,tekintve hogy ki tudja mikor jöhetek de vissza ismét. A sziget északi partján indultunk el, van egy partszakasz,ahol fókák szoktak sütkérezni;sajnos ez alkalommal nem voltak ott. Továbbhaladva elhagytunk egy aranyos homokos tengerpartot, dolgozó életmentővel – egy fiatal srác,aki szerint egy hete nem volt ember azon a strandon,szóval nincs sok dolga... 

yep,that"s a shop...

lands-end

Ahogy haladtunk,úgy támadt fel a szél,és kezdett kellemetlen lenni a tekerés. A nyugati csücsökbe már nem tekertünk el,a szél túl erőssé vált addigra,,viszont visszafelé a Hét Templom (Teampall Bhreacáin) romjainál megálltunk,ami egy kitudja-milyen-régi temetőben áll. Az évszázadok során foltozgatott-bővített-átépített templom alapjai,és legrégebbi falszakasza a 8. századból való...  

A Hét Templom

Továbbállva Dun Angus felé vettük az irányt,ami egyértelműen a sziget leghíresebb pontja.( A National Geographic Soc. valamelyik évben beválasztotta a világ '10 legdrámaibb partszakasza' listájára.) Ennek megfelelően rengeteg volt a turista,annak ellenére is hogy az idő romlani látszott.Ráadásul belépőt is szedtek,szóval röstellem bevallani de közös megállapodás után nem mentünk fel a dombra,ami az erőd romjainál majd 330 láb (~100 m) függőleges eséssel végzi az óceánban.  

Ehelyett megnéztük a 'Wormhole' (Poil na bPéist) nevű helyet,ami 10 nappal a látogatásunk után helyet adott a Red Bull sziklaugró világkupa sorozat egyik állomásának. Szikla szikla hátán,hatalmas kőtömbök hevernek kusza összevisszaságban a több sziklalépcsőből álló parton.Talaj ezen a környéken sincs,a tenger a tiszta kőzetet ostromolja. Ebbe a sziklába vájva,a legalsó lépcsőben található a'wormhole'.

Dun Angus sitting a 100 meters above the ocean

the wormhole

   Nem találtam információt a keletkezéséről,a helyiek is csak annyit tudnak,hogy természetes,és mindig is ott volt. Lényege,hogy van egy kb 6x15 méteres teljesen szabályos téglalap alakú medence a parti sziklában,ami alulról összeköttetésben áll a nyílt vízzel,és persze vihar idején felülről is. Felette a sziklafal 90 láb (28 méter) magas. Nem tudtuk eldönteni mi leugranánk vagy sem...

view from the top of the islands

Kilronanba visszafelé kitérőt tettünk a sziget legmagasabb pontjára(123 m),ahol egy kilátó áll,illetve a Dun Arran (Eochla) ősi erődítménye. Fantasztikus kilátás nyílt a sziget egészére,nyugatról már érkezett az eső,délre a végtelen tenger nyújtózkodott, keletre Clare partjai előtt a másik két Aran sziget,északra Connemara ismeretlen hegyei vesztek bele a párába.

Fél órán belül már lenn voltunk a hostelnél,és pakolhattam össze,várt Doolin,és a foglalt szállásom. Pedig maradtam volna még,csend volt,jó levegő,és annyira távolinak tűnt minden város,minden nyüzsgés... Egészen különleges hely,sosem láttam hozzá foghatót se Írországban,se sehol másütt. Addig beszélgettem aztán Briannel és Sinéaddel,hogy szinte futnom kellett az utolsó komphoz,ami mintha csak kínozni akarna,lassan pöfögve hagyta el velem a kikötőt,és Doolin felé vette az irányt.